Bár napjainkban már egyre inkább átveszik a helyét a fejlett digitális vagy LED megoldások, a neonfény reklám- és kultúrtörténeti jelentősége vitathatatlan: forradalmasította a világítástechnikát, és olyan világvárosok legendáját alapozta meg, mint New York, Las Vegas vagy éppen Párizs. A legtöbben nem gondolnánk, hogy több száz évre nyúlik vissza a története, és a jelenlegi formája számtalan kutató munkájának közös eredménye. Érdekes, de ha nem vörös színben izzó fénycsövet látunk, akkor ahhoz a neonon kívül legalább még egy kémiai elemnek köze van, és – mint a legtöbb esetben – ennek a feltalálása is egy nagyon szerencsés véletlennek, meg persze egy gondosan jegyzetelő tudósnak köszönhető.
Az egész azzal a történelmi pillanattal kezdődött, amikor 1675-ben (tehát 77 évvel Thomas-François Dalibard és Benjamin Franklin híres villámkísérletei előtt) Jean Picard francia csillagász először pillantott meg valamilyen halvány izzást egy higany-barométer csövében. Az eszközt az atmoszferikus nyomás mérésére használta, és éppen a Föld kerületének pontos meghatározásával volt elfoglalva.
Nem tudta, hogy statikus töltéshez volt szerencséje, így nem is foglalkozott tovább a kérdéssel, viszont azzal, hogy lejegyezte a jelenséget, megnyitotta a téma kutatási területét. Hosszú idő és például Galvani, Volta, Ampère, vagy Ohm vizsgálatai után, 1855-ben bekövetkezett az áttörés. Heinrich Geissler német fizikus és üvegfúvó megalkotta a róla elnevezett fénycsövet, amiben fény kibocsájtására alkalmas, ritkított állapotú gázok ragyogtak. Ez a szabadalom, illetve a nem sokkal korábban megalkotott generátor (köszönjük, Faraday!) tette lehetővé, hogy egyre több feltaláló dolgozzon magával az elektromossággal, illetve Geissler-csövekkel és különböző gázokkal, amelyek alacsony nyomáson, áram hatására világítani kezdenek.
Csak néhány kiemelt történelmi fényforrást ismerünk, holott 1900-ra egészen sokfélét hoztak létre a lelkes kutatók, úgy Európában, mint az Egyesült Államokban.
A találmányokat egyszerűen olyan „kisülő lámpaként” vagy „világító berendezésként” írták le, amelyek tartálya átlátszó, és a benne lévő gáz a hozzá kapcsolt feszültség hatására felizzik. Aztán jött Georges Claude.
AZ „ÚJ GÁZ”
A francia mérnök-kémikus-feltaláló volt az első, aki a William Ramsey és M. W. Travers által 1898-ban, Londonban felfedezett neongázt világítótest létrehozására használta fel. A neon – amelynek elnevezése a görög „neosz”, vagyis „új gáz” szóból származik – rendkívül ritka anyag: 1:65.000-hez arányban van jelen a légkörben, és csakis cseppfolyósítással, ún. frakcionált desztillációval lehet kinyerni a levegőből. A bonyolult eljárás nem riasztotta vissza Claude-ot, aki 1902 körül létrehozta a neoncső első változatát, majd ennek egy letisztult verzióját már közönség előtt is bemutatta Párizsban, 1910-ben. A vívmányt 1915- ben jegyeztette be az amerikai szabadalmi hivatalnál, és 1923-ban céget is alapított a forgalmazására. Ugyanebben az évben megkötötte az első nagy üzletet: a Los Angeles-i Packard autókereskedésnek készített két neonfényű márkajelzést, nem kevesebb, mint 24 ezer dollárért, ami ma közel 370 ezer dollár, vagyis kb. 111 millió forint lenne.
Ez a horrorisztikus összeg napjainkban már elképzelhetetlen egy ugyanilyen megoldásért, ám akkor teljesen úttörő technológiáról volt szó, és az autósbolt nem csak a figyelem középpontjába, hanem a történelemkönyvekbe is bekerült (igaz, egyes források szerint a párizsi Carravalio fodrászszalon használta először ezt a hirdetési formát, amire aztán a Párizsi Operaház is gyorsan lecsapott).
A korabeli híradásokból sejteni lehet, hogy mekkora reklámértékkel bírt egy neonfényben úszó sign: több beszámoló szól arról, hogy a közelükben rendszeresen alakultak ki forgalmi dugók, hiszen mindenki lelassított, hogy alaposan megszemlélje az addig sosem látott, hipnotikus „csodát”. Kell ennél jobb reklám?
A neon signage hamar felrobbantotta a hirdetési piacot: az Egyesült Államokban például a fejlődés és a modern ipar szimbóluma lett, így amelyik cég nem alkalmazta, arra hamar rásütötték a maradi vagy korszerűtlen jelzőt. Napjainkban nagyjából ugyanilyen reakciókat vált ki az, ha egy vállalkozásnak „még honlapja sincs”.
A neoncsövekből épített hirdetéseket rögtön nagyon változatos célokra használták fel: figyelemfelkeltő óriásként magasodtak autópályák mellett, és előszeretettel használták a vevők, vendégek becsalogatására benzinkutak, motelek, éttermek. Később komplett metropoliszok is neonfénybe öltöztek: New York és Las Vegas legendás, moziba, kaszinóba, klubokba hívó fényei elválaszthatatlanul összeforrtak a városképpel. A neonfények népszerűsége egészen a második világháborúig kitartott, utána viszont – nyilván a nehezebb gazdasági viszonyok következtében – egyre kevesebben akarták felújítani az időközben kiégett, költséges hirdetőfelületeket. Az sem segített az ügyön, hogy a közvélemény lepukkant motelekkel, késdobálókkal vagy más rossz hírű létesítményekkel azonosította a neonreklámot. Az újabb felfutása az 1970-es években kezdődött el, és tart lényegében mind a mai napig – bár az utóbbi egy-két évtizedben elkezdték leváltani a korszerűbb és energiatakarékosabb megoldások. (Ezekről bővebben a következő számban írunk.)
AZ ELSŐ NEON SIGNOKAT KÉZZEL FORMÁZTÁK
Az első neonlámpákat 1,2-2,5 méter hosszú üvegcsövekből készítették; a kompozíciók annak függvényében változtak, hogy melyik országba és milyen beszállítói igények szerint alakították őket. A puha csövek ólom-, szóda-mész- és báriumüveg ötvözetéből, míg a keményebbek boroszilikát üvegből készültek. Ez abban a korban igazi bravúrnak számított, hiszen a kívánt üvegcsöveket kb. 870 és 1.700 Celsius fok közötti hőmérsékleten tudták legyártani: először hideg állapotban barázdát reszeltek a csövekbe, majd felhevítés után a megfelelő méretre szabták őket. Ezt követően jöttek a kézművesek, akik kialakították a megrendelő által kért kombinációt.
A kész termékeket magas hőmérsékleten edzették, ami akkor még bonyolult és veszélyes eljárás volt: légtelenítették, majd nagyfeszültségű árammal rövidre zárták őket, egészen addig, amíg el nem érték a 287 Celsius fokos hőmérsékletet. Ezt követően újra kiürítették a csöveket, és a belső nyomást 400-1400 Pascal közé állították be. Neon- és argonfeltöltés esetén a szerint változott a nyomás mértéke, hogy a gázokat mekkora átmérőjű csőbe zárták. Az argonhoz egyébként adalékanyagként 0,01-0,04 milliliter higany befecskendezésére is szükség volt – ennek mennyiségét a fénycső mérete alapján határozták meg, és azt is számításba vették, hogy a termék milyen klímaviszonyok között fog üzemelni.
EREDETILEG VÖRÖS SZÍNŰ
A neon normál légköri nyomás alatt karakteres vörös színnel rendelkezik, de mostanra már több mint 150 színváltozatot lehet elérni, argon, higany, hélium vagy foszfor felhasználásával. Ugyanakkor attól függetlenül, hogy pontosan milyen gázokkal vannak feltöltve, az összes pozitív kisülésű lámpára neoncsőként szoktunk hivatkozni. A különböző színárnyalatokat ebben a sorrendben alkották meg a történelem során: a higany hozzáadásával először jött a kék, majd a szén-dioxiddal a fehér, a héliummal pedig a sárga vagy arany. Ha bevonatként foszfort használtak a gyártásnál, akkor ezektől teljesen eltérő színeket is el lehetett érni. A higany spektrumában például gazdag ultraibolya sugárzás is megjelenik – ez végeredményben a cső belső falára vont foszfort világítja meg, így a világítótest akár pasztellszínekben is ragyoghat.
Gábor János, Sign&Display
Forrás: Thought Co., SpeedPro